Mit tudunk a szlovákokról? Ha csak az elmúlt időszak híreit követjük, úgy tűnhet, hogy mindegyikük legalább egy Malina Hedvig alakú bábut tart otthon, amire időnként lövöldözni tud, szerintük Budapest a legnagyobb elmagyarasodott szlovák város, ki akarják szárítani a magyarokat azzal, hogy elterelik a Dunát, legújabban pedig vonattal törnek kis hazánkra, hogy az "ipolytarnóci incidenssel" provokáljanak háborút, nyilván. Azt sem bírják, ha kevéshajú magyar fiatalok sieg-heil-eznek Párkányban. Ráadásul nem szolgálnak ki az étteremben és időnként magyar sírokat gyaláznak. Nos, e két utóbbit, lehet nem mindig csinálják. Szimpatikus külföldiek című rovatunk jelentkezik.

Nemrég olyan sok Lengyelországból átmentett zubrovkát ittunk egy barátommal, hogy megártott, és elkezdtünk politizálni. A szó persze kis hazánk katasztrofális gazdasági állapotára terelődött, mert ehhez értünk a legkevésbé, viszont hamar lelkes "bezzegszlovákozásba" lehetett fogni, ami viszont legalább a Zubrovkához kapcsolódott némileg. Ő és kedvese ugyanis sehogy nem tudja kikerülni északi szomszédunkat, ha a medvefüves vodka lelőhelyére, Zakopane-ba kíván utazni síelés ürügyén, általában a tavasz elején. Rendes hazafiakhoz méltón a határ közelében - ahol még magyarok élnek - jól megtankolnak, hogy aztán meg ne kelljen állni a tót atyafiaknál. A szülők, rokonok és kollégák ugyanis érthetetlen káromkodások, kiszúrt autógumik, valamint sűrű, alapos, és rendszerint büntetéssel végződő rendőri intézkedések emlegetésével vették el kedvüket az útszéli vendéglőkben fogyasztható jóféle juhtúrós sztrapacska közbeiktatásától.

Legutóbb viszont nem volt mit tenni, a szükség szólította a kis csapat hölgytagját:  meg kellett látogatnia egy mellékhelyiséget, ráadásul egészen benn a vad és sötét belső területen, a lengyel határ közelében. Útmenti kisvendéglő, amolyan csárda jött szembe, oda tértek be. A látogatás valódi célját álcázva leültek egy asztalhoz, megjött a pincér.  A nemzetközi konfliktus kirobbanását megelőzendő, angolul szólaltak meg. Óvatosan leadták a baracklére és sörre szóló rendelést, a pincér viszont az akcentusból leszűrte, hogy a vendégek nem a ködös Albionból érkeztek. Visszakérdezett, hogy "madarski?" Más lehetőség nem lévén, a pár sóhajtott és magyarul válaszolta, hogy igen. Erre a pincérnek széles mosolyra húzódott a szája, és azt mondta, hogy "jó nyápot kíványok, mit páráncsolnyak"? Majd nevetve hozzátette - tört angolsággal -, hogy mindösszesen ezt tudja magyarul, a családban már csak a nagymama beszélte ezt a nyelvet, de ő 10 éve meghalt, ezt sem tőle tanulta.

Hát, a barátaim végül csak megkóstolták a sztrapacskát is.

Mindez akkor jutott eszembe, mikor a Kisalföld című megyei lap hasábjain belefutottam abba a cikkbe, ami egy kis szlovák városka polgármesteréről szól. Őt Ivan Dasko-nak hívják, és teljesen rendbehozatott egy elhanyagolt magyar sírkertet. A felújított emlékhelyek között van Baross Gábor, a dualizmus vasminiszterének mauzóleuma is.