A BKV Figyelőre érkezett egy olyan sztori, hogy a buszsofőr egy zebrán áthaladni kívánó vak emberen segített. Köztünk élnek tehát a szimpatikus BKV-sok is, jó ha észrevesszük őket!
Kellemetlen dolog, ha mindenünket ellopják, még akkor is, ha nincs nálunk túl sok pénz: az iratok pótlása ugyebár rengeteg időt vesz igénybe, nem beszélve arról, hogy elég sok pénzbe is kerül mindent újra beszerezni. Még szerencse, hogy Budapest nemcsak az édesszájú tolvajok, hanem a szimpatikus teherliftkezelők városa is egyben. Szaffy-tól érkezett az alábbi sztori.
Kedves Mindenki!
A Szimpatikus blog nem tűnt el, csak a szerző munkahely- és életmódváltása miatt átmenetileg szünetre ítéltetett. Holnaptól azonban senki nem menekül, a rendes emberek ismét támadásba lendülnek, hogy mosollyal, jócselekedetekkel, ravasz rendeskedéssel zúzzák szét a hülyeség falanxát. (Ez utóbbi mondatért bocsánatot kérek!)
Üdvözlettel:
Telepi János
Nézem a híreket, ezerszer megfogadom, hogy nem, nem húzom fel magam, aztán egyszer csak katt, felfogom, hogy miket ordibálnak, hogy néznek ki, milyen jelképeket használnak ezek az emberek, akik most megint az én pénzemet költik. Még szerencse, hogy eszembe jut a 2004-es solti gazdatüntetés, ahol a budapesti Erzsébet-híd lezárása után Zsikla Győzőnek sikerült véghez vinnie egy újabb hídblokádot, legálisan, összecsapások nélkül. Pedig az az ember sem teljesen százas, szerintem.
Egyik munkatársam és barátom sörözés közben osztotta meg velem történetét, miután értesült arról, hogy ilyesfajta blogot művelek. Barát neve Ori, temperamentuma déli. Harmadik korsó ászok után nekem szegezte a kérdést: szimpatikus-e, ha ledobálja a hülyéket a villamosról? Ösztönből cselekszik, közben nem gondolkodik, nem érez, utána viszont mardossa az önvád. Képregényhős születik: Combino Man megérkezett!
Reggeli névtelen levélírónk e-mail-jének második fele következik most, amiben a fikablogok között méltán népszerű parkolás-témát világítja meg kicsit más szemszögből, nem meglepődve, de számon tartva egy pozitív eseményt. Minősített eset, bottal járó nagymama is van benne, ilyenkor szinte kötelező, hogy valami rossz történjen az emberrel. Most viszont sehol egy rossz mondat, sehol egy hamisított rokkantkártya, még lehúzás sincsen. Elképesztő.
Tehát a levél, amit kedvenc postafiókomba kaptam:
Vittem a nagymamámat a János Kórházba. Mivel nehezen és bottal jár, ezért a kocsival be kellett állni a kórház udvarára. Odamentem a kapuhoz ahol a biztonsági őrök szedték a belépésért a pénzt. Megkérdeztem az egyiket, hogy mennyibe fog kerülni a behajtás (nem jártam még ott azelőtt kocsival), mire azt válaszolta, hogy látja, hogy a nénit hoztam, biztos nehezen jár, ne fizessek semmit.
Lehet, hogy van rá valami kórházi utasítás, hogy ha valaki indokoltan állna be az udvarra, és nem csak azért, mert lusta sétálni, akkor az ingyen mehet, de nem hiszem, sokkal inkább a személyes empátiáról lehetett szó.
Buli volt tegnap este? Éppen ébredezel? Nem mered megnézni a pénztárcádat, mert tapasztalatból tudod, hogy sokat költöttél, és még annál is többet, mint amire most gondolni mersz? Emészt a kétség, hogy legalább egy ötezrest elvesztettél valahol? Kiesett a zsebedből? Az is lehet, hogy elnézted, és a 4600 forintos számlára tízezressel fizetve nagyvonalúan benyögted, hogy "ötösből légyszíves", erre a pincér négyszázat adott vissza, mert rájött, hogy benézted a címletet? Megeshet, hogy két ezres közé véletlenül beszorult egy tízezres, persze szólni megint nem szólt senki? Nos, próbálj emlékezni: hátha neked is szerencséd volt!
A kisvárosi ünnepségek mindig millió kockázatot rejtenek magukban, főleg ha azokat olyan frusztrációkkal terhelt környezetben kell megrendezni, mint például a semminek nyugodtan nevezhető Tiszántúl szélén egyensúlyozó Szolnok. Itt, szülővárosomban holnap lesz a "város napja", amikor azt ünneplik a helyiek, hogy 1847. szeptember elsején megérkezett hozzájuk a vasút, az országban egyébként a másodjára. A hétvégi előzetes dzsembori ígéretesnek tűnt már csak azért is, mert ilyenkor találkozik egymással a panelba kényszerített egykori agrárproletár, majd mosóporgyári segédmunkás, mára rokkantnyugdíjas kannásborrajongó, és az egyetemről, főiskoláról frissen vagy örökre visszakerült neokonzervatív vidéki értelmiség. Az egyik ilyenkor inni szeretne, most épp a főutcának számító Szapáry-n, a másik meg görög táncházat szervez ugyanott, egy darab bojtos cipős népviseletes emberrel. A konfrontáció elkerülhetetlen. Vagy mégsem?
Fogorvosnak lenni nem lehet könnyű. Az állami szektorban sem ingyenes semmi, ráadásul az egészségbiztosítási szabályok, az általános lepukkantság, a nagyüzemi jelleg miatt az ott dolgozó fogorvosok fehér köpenyét a páciensek a hentespultok mögött álló fehér köpenyhez tudják csak hasonlítani. Magánban más a helyzet, bár a rossz beidegződések miatt egy tulajdonképpen fájdalommentes kezelés után is könnyen jelentjük ki: az a lelketlen állat megkínzott. Egyik olvasónk igazán rosszul járt. Ízületi gyulladás az állkapocsban, bonyolult ügy. Viszont két szimpatikus fogorvos helyrebillentette a mérleget. gf történetei következnek.
Az útbaigazítást nem nagyon lehet elrontani. Gyakorlatilag még nem találkoztam idegen helyen olyan emberrel, aki ne segített volna valahogy. Érdekes módon általában még a legelszántabb földreszegezett-tekintetűek is megállnak, mert az útbaigazítást kérőn látszik, hogy nem tarhálni akar. Szóval, ha valaki tájékozódni szeretne, szinte biztos, hogy csak szimpatikus emberekkel találkozik. Azért persze itt is vannak fokozatok, a "menjen egyenesen, aztán a sarkon kérdezzen meg mást"-tól egészen Fea történetéig.
Egyesek eldobják a szemetet, mások meg felszedik. A hétköznapi jófejség alapesete, mikor ilyet látunk, ad abszurdum teszünk. Az ilyen helyzetek anatómiája szerintem lélektanilag könnyen megérthető: megy az utcán a szimpatikus, olyasmit lát, ami nem illik oda, mert elcsúfítja a környezetet, márpedig csúfság rossz, csúfság ellen tenni kell, nem csak gondolkodni rajta. Ez a mechanizmus egy kis darab szemétnél, tiszta utcán, esetleg "alapvetően tiszta" utcán, nagydarab feltűnő szemét esetében indul be. Ha viszont mindent elborít a hulladék, egy idő után könnyen immunisak leszünk a kis-, nagy-, szögletes- vagy akár kerek szemét látványára. Van aki viszont ettől indul be!
Mit tudunk a szlovákokról? Ha csak az elmúlt időszak híreit követjük, úgy tűnhet, hogy mindegyikük legalább egy Malina Hedvig alakú bábut tart otthon, amire időnként lövöldözni tud, szerintük Budapest a legnagyobb elmagyarasodott szlovák város, ki akarják szárítani a magyarokat azzal, hogy elterelik a Dunát, legújabban pedig vonattal törnek kis hazánkra, hogy az "ipolytarnóci incidenssel" provokáljanak háborút, nyilván. Azt sem bírják, ha kevéshajú magyar fiatalok sieg-heil-eznek Párkányban. Ráadásul nem szolgálnak ki az étteremben és időnként magyar sírokat gyaláznak. Nos, e két utóbbit, lehet nem mindig csinálják. Szimpatikus külföldiek című rovatunk jelentkezik.
Az utcai tarhálást általában nem bírom. Nem azzal van baj, hogy a szegénységgel nem akarok találkozni, mert úgy vettem észre, hogy az igazi szerencsétlenek nem jönnek oda hozzám, nem akarnak lenyúlni. A leszólítósok inkább a bajt, az alkalmat keresik a lopásra. Minősített eset ugyebár a gyerekkel kéregető. Inkább nem írok semmit, "nem jövök itt a negatív hullámaimmal". Egy olyan fesztiválon viszont, mint a Sziget, máshol van az ember ingerküszöbe, de igazán ott sem szeretem, amikor a magukat szépnek gondoló, zsíros bőrű, szétkent sminkű gyereklányok az arcomba vigyorognak százasért, borért, cigiért. Tegnap viszont egy rasztasrác és kis kedvence miatt kénytelen voltam megalkotni a "szimpatikus, intelligens tarhálás" című fogalmat.
Levélben érkezett csütörtökön az alábbi történetecske, ismerőstől:
Ma délután fél kettő-kettő körül utaztam a 105-ösön a Hősök tere felé, amikor a Bajza utcai megállónál láttam egy jófejséget, rád gondoltam. Egy negyven-ötven közötti vörös hajú nő a megálló melletti gyepen vett észre egy eldobott reklámújságot. Fölvette és kidobta a kukába. Semmi különös, ennyi a sztori. Csak az jutott eszembe, hogy gondolhatta volna azt is, hogy nem az én dolgom, szedje össze a közterületfenntartó vállalat. Oszt' mégse ezt gondolta... Szerinted?
B.
Igen, sok mindent gondolhatott volna. Gondolhatta volna azt is, hogy szedje össze maga Demszky. Hogy szedje össze az, aki eldobta. Akár az is eszébe juthatott volna, hogy nem nyúl hozzá, hadd lássák a turisták micsoda suttyó népek élnek errefelé. Oda is kilyukadhatott volna, hogy nem lehet mindenki után összeszedni az eldobott szemetet, mert attól még a szemetelő nem változik meg, majd esetleg csak akkor, ha az arcába fúj a szél egy zsíros párizsispapírt. Az is megfordulhatott volna a fejében, hogy nem nyúl hozzá, mert koszos lesz a keze (ez mondjuk jogos).
Gondolkodás helyett viszont lehajolt és felvette, mert - szóviccblog - bántotta a szemét. Még elképesztő hírértékkel bíró, minisztervezette zöldkommandó sem kellett hozzá. Gratuláció a vörös hajú nőnek, köszönet B.-nek.
A Sziget általában tele van szimpatikus emberekkel, meg olyanokkal is, akik kevésbé azok, de őket ugye nem vesszük észre. A kezdeti "filozófus kontra pitbulltenyésztő" meccsek után az In-Kal biztonsági őreinek stílusa is sokat finomodott az utóbbi években. Persze az ember, ha kopaszt lát, reflexből büdösbunkózik magában, anélkül, hogy egy szót is beszélt volna az illetővel. Nehezen képzelem magam az őrök helyébe, de ők meg gondolom füvesköcsögöznek, ha megpillantják a rasztafrizurát. Tavaly viszont hihetetlen dolog történt. Az őr beengedett minket egy lezárt területre, mert eltévedtünk. És még útba is igazított.
A pécsi egyetemista napja rosszul indul: naivan abban bízik, hogy nem feledékeny, pedig az. Kiveszi a zsebéből a pénztárcáját, maga mellé helyezi a vonaton, de ottfelejti. Nem túl nagy meggyőződéssel nekiindul, hátha vissza tudja szerezni. Két körben elbukik, de a harmadikban megjelennek a nem túl bizalomgerjesztő biztonságiak és a szolgálati szabályzat vonatkozó előírásait betartva visszaszolgáltatják a tárcát, benne a pénzzel. Este aztán ihatnak a szétszórt tanuló egészségére. Olvasói levél következik.
Egy kórház nem a világ leboldogabb szeglete. Itthon aztán, ahol lépten-nyomon a csendes, ám annál masszívabb rohadásba ütközik az ember, főleg nem. A kórházak elvileg tele vannak olyan emberekkel, akik hivatásszerűen tesznek jót másokkal. Nincs demagógia, természetesen a kórházi ápolók nagy része segítőkész, egy kis része meg nem, de az biztos, hogy a két csoport létszáma együttvéve is kevés ahhoz képest, hogy mennyi a beteg. Ezért nem tudnak azonnal ott teremni, ha az ember mondjuk kacsát űríttetne, hogy aztán azonnal fel is tölthesse. Ilyenkor jön képbe a szomszéd ágyon fekvő sorstárs látogatóba érkező barátnője, aki kifejezett kérésünk ellenére hozzányúl a pisisküblihez, és még humora is van.
Nos, az első poszthoz érkezett kommenteket és a látogatottságot kifejezetten jó kezdetnek minősíteném :) Úgy tűnik, volt értelme ebbe belekezdeni... Nagyon köszönöm a hozzászólók közreműködését, és a jó sztorikat! Minden rangsorolási szándék nélkül, kettőt emelnék ki, mert nekem ezek a történetek nagyon tetszettek. Az egyik az ismeretlennel esernyőtmegosztós, a másik pedig a megyehatáron átívelő nyomozásos-toleránsos.
Új blog, első poszt. Magyarázkodás helyett vágjunk bele!
Aki rendszeresen utazik vonattal, az tudja, hogy a jegyvásárlásnál csak egy rosszabb van: a péntek délutáni jegyvásárlás Budapesten. Sokan mennek haza vidékre, délután háromtól gyakorlatilag több 10 méteres sorok alakulnak ki az összes pályaudvaron, rengetegen kérnek számlát a munkahelyük címre, mert ugye a cég fizeti a hazautat. A "van még 10 percem, gyorsan megveszem a jegyet" típusú kijelentések értelmüket vesztik. Annak külön bája van, mikor valaki előrefurakszik, hogy neki megy a vonata, bámulatos mentális képességekről téve tanúbizonyságot nem hallja meg a mögötte állók felszólításait és jelzőit, megveszi a jegyét, majd legközelebb rohanás közben láthatod ismét: te futsz, ő meg sört szürcsöl kényelmesen valamelyik talponállóban. Tegnap viszont hihetetlen dolog történt: két ember normálisan viselkedett
