A pécsi egyetemista napja rosszul indul: naivan abban bízik, hogy nem feledékeny, pedig az. Kiveszi a zsebéből a pénztárcáját, maga mellé helyezi a vonaton, de ottfelejti. Nem túl nagy meggyőződéssel nekiindul, hátha vissza tudja szerezni. Két körben elbukik, de a harmadikban megjelennek a nem túl bizalomgerjesztő biztonságiak és a szolgálati szabályzat vonatkozó előírásait betartva visszaszolgáltatják a tárcát, benne a pénzzel. Este aztán ihatnak a szétszórt tanuló egészségére. Olvasói levél következik.

Venator írja:

Pár évvel ezelőtt a pécsi főiskolára jártam levelező képzésre a meló mellett. Ez egy viszonylag kényelmes megoldás volt, mert havonta egyszer kellett elmennünk a suliba három napra. Ez a három nap is tulajdonképpen egyfajta pihenés volt minden hónapban, amikor tanulni ugyan nem tanultunk, de a pécsi kocsmákat kiválóan feltérképeztük.

Mindig a csütörtök reggeli IC-vel mentünk a déliből. Az egyik ilyen hajnali indulásnál valamiért az üléstámlán lévő hálóba tettem a tárcámat, mondván úgysem felejtem ott. Természetesen ott felejtettem, ahogyan azt kell. Benne volt a bankkártya, a jogsim, forgalmi, diákigazolvány és néhány ezer forint. De ami a nagyobbik baj, hogy ezt csak akkor vettem észre, amikor beértünk a suliba és ki akartam fizetni a taxit. (Pécsen taxival jártunk mindenhová, mert olcsó is volt és a tömegközlekedés is gyengén muzsikált.)

Persze, azonnal rohanás vissza az állomásra, hátha valaki megtalálta, bár biztos voltam benne, hogy soha nem lesz meg a tárcám. Nem is pénzt sajnáltam igazán, hanem azt a rengeteg utánajárást mire a papirokat pótolom. De aki ennyire hülye, ugye?
Még bent állt az IC az állomáson, gyorsan végigrohantam a vonatot, de persze sehol semmi. Bementünk a forgalmi irodába hátha valaki leadta a cuccot, az ott lévő hölgy szintén kicsit pesszimista volt, de felhívta a MÁV biztonsági szolgálatot, mivel ők mindíg végigjárják a beérkező vonatot.

A biztonsági őrök mondták, hogy igen találtak egy tárcát, behozzák és meglátjuk, hogy az enyém-e. Meg is érkeztek kb. 5 perc múlva bakancsban, bomberdzsekiben, ahogy az egy decens biztonsági őrtől elvárható. Gyorsan következett az adategyeztetés, ahol szerencsére kiderült, hogy én én vagyok, így visszakaptam az összes iratomat és persze a pénzt is, természetesen hiánytalanul.

Ezután a stresszes reggel után, lányos zavaromban csak valami köszönömfélét tudtam motyogni és el kellett telnie vagy öt percnek míg eszembe jutott, hogy a hálámat hagyományos magyar módon is kifejezzem, vagyis mégegyszer visszamenve pénzt adjak a biztonsági őröknek, felszólítva őket, hogy mindenképpen fogyasszanak némi sört, megünnepelve  a tárcám szerencsés hazatérését. Ők ezt meg is igérték nekem.

Tudom, hogy egy viszonylag hétköznapi történet az enyém, de akinek kellett már pótolnia elveszett iratait és kártyáit az tudja, hogy mekkora szívástól mentettek meg a biztonságiak, másrészt pedig mostanában sem a MÁV, sem a biztonsági szakma nem örvend nagy népszerüségnek. Gondoltam leírom, hogy ilyen is van.