Az utcai tarhálást általában nem bírom. Nem azzal van baj, hogy a szegénységgel nem akarok találkozni, mert úgy vettem észre, hogy az igazi szerencsétlenek nem jönnek oda hozzám, nem akarnak lenyúlni. A leszólítósok inkább a bajt, az alkalmat keresik a lopásra. Minősített eset ugyebár a gyerekkel kéregető. Inkább nem írok semmit, "nem jövök itt a negatív hullámaimmal". Egy olyan fesztiválon viszont, mint a Sziget, máshol van az ember ingerküszöbe, de igazán ott sem szeretem, amikor a magukat szépnek gondoló, zsíros bőrű, szétkent sminkű gyereklányok az arcomba vigyorognak százasért, borért, cigiért. Tegnap viszont egy rasztasrác és kis kedvence miatt kénytelen voltam megalkotni a "szimpatikus, intelligens tarhálás" című fogalmat.

Az történt, hogy másztunk egyik helyről a másikra, jött velünk szemben ez a rasztafiú, aki egy spárgával ráncigált valami zörgő bádogizét a bitumenen, plusz beszélt hozzá olyanokat, hogy gyere már, ne kelljen húzni. Pár lépéssel közelebb érve láttuk, hogy a bádogizé egy félbevágott sörös- és egy szintén megcsonkított energiaitalos-dobozból összedrótozott, hát hogy is mondjam, állatjáték. Hogy kutyusról van szó, azt akkor tudtuk meg, mikor hangos röhögésünket kiszúrva, és a bádogizét megráncigálva vau-vau-zott egyet a srác.

Persze odamentünk hozzá, megsimogattuk az állatot, megkérdeztük mennyi idős (két napos volt akkor) és hogy mi a neve (Borsodi). Már épp indultunk volna tovább, mikor  az arc megkérdezett bennünket, hogy nem-e adnánk neki egy kis pénzt, mert kellene kutyakajára, de fájdalom, mielőtt Borsodi megszületett volna, ő már elitta a rávalót. Ismét hangos nevetésben törtünk ki, és persze kétszáz forinttal megtámogattuk a fiút - tisztán állatvédelmi meggondolásokból.

Megköszönte szépen, majd odafordult a hevesen fényképező franciákhoz, akiknek szintén megesett a szívük az állaton. Ha a srác ügyes, simán pozitívban zárja a mai nappal a fesztivált.