A kisvárosi ünnepségek mindig millió kockázatot rejtenek magukban, főleg ha azokat olyan frusztrációkkal terhelt környezetben kell megrendezni, mint például a semminek nyugodtan nevezhető Tiszántúl szélén egyensúlyozó Szolnok. Itt, szülővárosomban holnap lesz a "város napja", amikor azt ünneplik a helyiek, hogy 1847. szeptember elsején megérkezett hozzájuk a vasút, az országban egyébként a másodjára. A hétvégi előzetes dzsembori ígéretesnek tűnt már csak azért is, mert ilyenkor találkozik egymással a panelba kényszerített egykori agrárproletár, majd mosóporgyári segédmunkás, mára rokkantnyugdíjas kannásborrajongó, és az egyetemről, főiskoláról frissen vagy örökre visszakerült neokonzervatív vidéki értelmiség. Az egyik ilyenkor inni szeretne, most épp a főutcának számító Szapáry-n, a másik meg görög táncházat szervez ugyanott, egy darab bojtos cipős népviseletes emberrel. A konfrontáció elkerülhetetlen. Vagy mégsem?

Szóval körtánc a város közepén, pont az egyik kannásboros útjában. A dülöngélő részeg egy darabig észre sem veszi az előtte bőrszandálokban, divatos nyári ingekben és hosszú szoknyákban hullámzó embereket, csak akkor, mikor a népviseletes körtáncvezető egy centire az orra előtt halad el. Ekkor artikulátlan üvöltésben tör ki, egy lendülettel elszakít egymástól egy tanárházaspárt, és a kör közepén terem. Csíkos szatyor a kézben, kínai ing köldökig kigombolva, has kidüllesztve.

Mereven nézi a bojtoscipős embert, aki megpróbál nem tudomást venni róla. Miután a részeg felfogja, hogy a látvány számára így is-úgy is értelmezhetetlen, kezét a magasba lendítve testi kontaktusba, azaz ölelkezésbe kíván bocsátkozni az ufóval, aki viszont elhajol. Szerencsére a boros ezt még nem veszi sértésnek, megpróbál viszont beállni a táncolók közé. Tovább üvöltözik, és kilógó testrészek után kapkod.

A tanár- és adminisztrátornők arca olyan ijedt, hogy azt el sem lehet mondani, látszik, hogy azt gondolják, "ez most már mindig így lesz, itt ragadtam ebben a civilizálatlan putriban". Férjeik és barátaik a cselekvésképtelenség görcsébe meredve, egyre darabosabban táncolva próbálnak nem tudomást venni az eseményekről. Tudják, hogy nőik utálni fogják őket, mert nem tesznek semmit, de akkor is hasonló sors vár rájuk, ha nyilvános dulakodásba bocsátkoznak.

A helyzetet egy idősebb szakállas ember menti meg. Ránézésre az általános iskolás úszómesterem, de nem esküdnék meg rá. Mosolyogva odamegy a részeghez, úgy tesz, mintha üdvözölné őt, viszont annak meglepődését kihasználva, határozottan kilöki a táncolók közül. Érik a balhé, gondolom magamban, ezt gondolják a földre szegezett tekintetekből ítélve a többiek is.

A részeg arcán látszik, hogy egy erőteljes parasztlengőn gondolkozik, de az úszómester - most már nevezzük így - nem hagy neki időt. Két kezét barátságosan lefogja, tagoltan üvölti túl a zenét: "barátom, te be vagy rúgva. Ne táncoljál, mert elrántod a többieket. Nekem megtiszteltetés, hogy megkérhetlek, ülj le szépen ide az útpadkára, és figyeld a táncot, hallgasd a zenét." Ekkor a kannásboros arca megnyugszik.  Ma nem próbál meg embert ölni. Hang nélkül a padka felé botorkál, leül, magába roskad. A zene gyorsabb ritmusra vált, a nők újra mosolyognak.

Éljenek az úszómesterek?