Szimpatikus magyarok

Köztünk élnek

"Lehet, hogy hülye voltam eddig?", tettem fel magamnak a kérdést, miután a szokásos heti peronon álldogálós, budiajtóra felkenődős, mindenütt mocsokba tenyerelős vonatozásból megtértem nem kevésbé szeretett fővárosomba.

Az elbizonytalanodást pedig a következő eset váltotta ki belőlem. Adott egy gyorsvonat Szolnokról a Keletibe, ami mindig késik. Ennek tetejébe kevés kocsival is indítják a koraesti csúcsidőben, hogy állva is alig lehessen rajta elférni. Évek óta így van ez persze, nem kell beállni a szajkósorba, megteszik ezt helyettünk mások.

Ilyenkor indul a gyomorgörcsroham, befeleé üvöltött, kifelé sziszegett káromkodások, aki a vonatot küldi emeszpés, aki rálép a lábamra jobbikos, és egyáltalán mindenki hülye, kivéve persze engem, aki nyilván tökéletes vagyok (hiszen adót csalni is milyen szépen tudok, mert nehogymá' a mocsadék vasutasokra költsék a pénzemet, mindegy).

Erre jön a vak fiú. Akinek hólyagja feszül. Esélyegyenlőség ugyebár megvan, a budi foglaltságát jelző piros lámpa mindkét oldalon leverve, tök mindegy melyik irányba indul el. Mégis érdemes lenne a közelebbibe, nem jön össze, távolabbra tart.

Nézem a kocsiablakon keresztül, hogy megy neki mindennek és mindenkinek az ülések közötti csomag- és emberlepte résen. Kezében a bot, annyiszor ütközik a hegye fél másordperc alatt, hogy gondolom olyasmit él át a srác, mint látó a stroboszkópnál.

És erre az egész kocsi felbolydul, felpattan a vélelmezett kommunista, utána a vélelmezett fasiszta, kezét nyújtja a teljes parlamenti és azon kívüli pártokra szavazó tábor, kézről kézre adják a vak fiút. A körülmények miatt egyébként állandóan sértődött egyetemista kislányok rángatják el az útból anyuka főztjét, nagy hangú építőipari munkások hajolnak füléhez, súgva az irányt. Minden lépés után újabb kéz nyúl keze után.

Hamarabb jut el céljához, mintha látna.

Visszafelé ugyanez.

Mikor leszállok, csak akkor kapok a fejemhez: a vonatok tényleg direkt késnek? Szándékosan okozzák a tömegnyomort az összeesküvők?

Azért, hogy te, meg te, meg te meg én megtanuljunk végre együtt élni?

Mert végülis logikus: ha majd így már megy, akkor talán lesz igény arra, hogy normális feltételek mellett is sikerüljön.

Nos, ezen a fotón itt oldalt, vajon mi lehet?

Úgysem jön rá senki, hajnalban készítettem, munkába mentem éppen, a telefonon meg nincs vaku, ezért sötét lett, úgyhogy megmondom: ez a kép azt ábrázolja, ahogy a lakosság a hazai tulajdonú mikro-, kis- és középvállalkozásokat támogatja, ha már az uniós milliárdok sehogy sem akarnak megérkezni.

A fotón egy szatyor látható, amit egy békásmegyeri panelház aljában üzemelő kisállatkereskedés ajtajára akasztottak. A szatyorban ételmaradék, konyhai felesleg - felületes szemrevételezés alapján például krumplihéj - található, ami ugye nekünk szemét, egy kereskedésben lakó aranyhörcsögnek viszont bearanyozhatja a napját.

Az utóbbi időben vált rendszeressé ez a fajta vissza nem térítendő támogatási forma a lakótelepen.

Úgy tűnik, csak egyszer kell látni a riadt, mindig éhséget tükröző gombszemeket ahhoz, hogy az egyszeri panellakó ne akarjon hasonulni az alulszocializált társakhoz, és így ne az ablakon vágja ki a szemetet.

Pedig az sokkal egyszerűbb, nem kell például hajnalban kimozdulni a lakásból és fagyoskodni. Úgy tűnik, valamiért mégis megéri a fáradozást a szemétválogatás.

Mi lehet az a valami?

Csajozni ugye úgy kell, hogy az ember  a kiszemelt dugható barátnőiről érdeklőik. Vagy éppen piával, adott esetben gyorsítóval kell próbálkozni a gyorsabb és biztosabb eredmény érdekében. Tulajdonképpen mindegy, a lényeg, hogy legyünk minél megalázóbbak, az kell a nőnek, az évfolyamtárs is megmondta, ő ismer olyat, aki ismer olyat, akinek ezt már az orvos is megmondta.

Na, ilyen sztorik után esik jól egy ilyen levél, újságíró barátunktól.

"Szia!

Na, ha már kétszeresen is bekerültem a blogodba, küldök én is egy sztorit, sajna csak pár sor az egész.

Legalább tíz éve történt a dolog, de máig emlékszem, annyira tetszett :) A 4-6-os villamoson utaztam, és egy egyedül ülő, huszonéves srác végig origami-virágot hajtogatott valami szórólapból. Amikor megálltunk, úgy emlékszem, a Mechwart-ligetnél, leszállt ő is, meg nyilván mások is. Leszállva odafordult egy szintén éppen akkor leszálló lányhoz, szó nélkül a kezébe nyomta a virágot, rámosolygott, és elsietett a másik irányba, nem akart érte se telefonszámot, se egy köszönetet. Azóta se láttam ennél meghatóbb dolgot a 4-6-oson, mondjuk nem is nagyon álltak sorba az események a toplistára kerülésért :)

Bálint"

Országos tömegközlekedési körképünk következik. Tudósítóink újabb szimpatikus ellenőrök és buszsofőrök felbukkanását jelentették Budapesten és Szegeden. A rezignált emberundor megzavarására alkalmas mondatok következnek, csak az olvasson tovább, aki bírja az ilyesmit!

Kapcsoljuk Budapestet:

"Sziasztok!

Nemrég otthon hagytam a pénztárcám, amiben a BKV-bérletem is benne volt. Ezt már csak a Nyugati téri metróbejáratnál vettem észre. Igazi patthelyzet alakult ki, mert jegyet nem tudtam venni, Budaörsre már nem mehettem haza, mert be kellett érnem időre a munkába. Nem tehettem mást, odaléptem az egyik ellenőrhöz, és elmondtam neki mi a problémám. Végig sem hallgatott, azt mondta, semmi gond, menjek nyugodtan tovább, de holnap azért figyeljek jobban. Aztán a munkahelyemen az egyik kollégám adott kölcsön, így éhen sem haltam, és hazafelé még jegyet is tudtam venni. Mindkettőjüknek ezúton is köszönetet szeretnék mondani!

L. Sz."

Szeged jelentkezik:

"Helló!!

Egy pár évvel ezelőtti történetet hozott elő belőlem a blog olvasgatása. Szeged egyik kervárosában lakom, ahová mindössze két buszjárat jár csak, ezeknek a sofőrjei is nagyrészt állandóak és a kisebb város előnye, hogy több évnyi iskolából hazajárás után, már azért látásból mindenki ismert mindenkit. Egy nap történt velem, hogy otthon felejtettem a bérletem, (Szegeden már akkor is az első ajtón felszállás, vezető általi jegy/bérlet ellenörzés volt rendszeresítve) tehát nem volt mit tenni kértem egy jegyet, ami jóval drágább, mint a rendes jegy, mivel buszon veszed... A vezető értetlenül nézett rám, megkérdeztedezte, mi van a bérlettel, majd közöltem, hogy otthonmaradt. Azonnal visszacsukta a kis kasszáját és indultunk is. Hát így spórolt meg nekem egy jegy árát a buszsofőr, ami nem egy ló ára, de egy tipikus oylan jófejség ami ritkán történik meg.

Sziasztok!"

Egyelőre ennyi, tudósítóinknak köszönjük az információkat! Kedves olvasóink pedig maradjanak velünk, hamarosan folytatjuk tudósításainkat a jófej-frontról - főleg, ha kapunk levelet a szimpatikus@indamail.hu címre.

Imre, a józsefvárosi virágültető lakcím nélküli  példája ragadósnak tűnik. Ő ugyanis nem a nyomora hangsúlyozásával vár segítséget, hanem azzal, hogy megmutatja: többre képes, mint siránkozni lehetetlen helyzete fölött.

Tegnap a 13. kerületben láttam egy érdekes jelenetet. A ruházata alapján minden bizonnyal szintén lakcím nélküli ember nagy szatyrokkal felszerelkezve érkezett a panelház sarkára, és szakszerű mozdulatokkal felborította az út mellett álló szelektív hulladékgyűjtő sziget üvegeskonténerét. Eddig rendben is volna, láttunk már ilyet, szétbarmolás, mi lenne más... furcsa volt viszont az az igyekezet, amivel az üvegek csörömpölését próbálta megakadályozni. Észrevehetően vigyázott, hogy ne csapjon hangzavart.

Miután a tároló már feküdt a betonon, lefeszegette az alját, és elkezdte kifelé pakolni a beváltható üvegeket.

Gyorsan - és továbbra is halkan - dolgozott, hamar végzett. Itt következett a második meglepetés: a sikeres küldetés után visszapakolta a számára haszontalan hulladékot a konténerbe, akkurátusan helyére pattintotta az eltávolított aljat, és ugyanolyan óvatosan, mint ahogy eldöntötte, talpra állította a tárolót.

Többen figyelték az utcán, de rászólnia senkinek sem kellett, mert nem hagyott maga után szemetet.

Ha ügyes, elég rendesen keres ezzel a melóval. Lehet jobban, mint én.

És nyilván nem akarja, hogy elzavarják.

Gondolom mindenkinek ismerős az a fajta viszketés, amit egy szürke januári napon a hátközépről induló izzadságcsepp vált ki a testen, miután már fél órája állunk sorban a 30 fokra felfűtött postán, nagykabátban. Bevallom őszintén, én ilyenkor csúnyákat gondolok a szolgáltatóról.

Meg akkor is, mikor átalakítják a nyitvatartási időt, persze úgy, hogy még véletlenül se lehessen ügyet intézni. Hiába, tényleg kényelmesebb a munka ügyfél nélkül.

Egy normális helyen, normális emberekkel ezt persze meg lehet úszni. Róbert írt levelet.

"Kedves Szimpatikus bloggerek!

Most már én is billentyűzetet ragadok, mert alig akartam elhinni, ami a minap történt velem. Elöljáróban annyit, hogy fél éve faluba költöztünk, de még működnek bennem a városi reflexek. Szóval a mi falunkban a Posta reggel nyolctól délután háromig van nyitva. Már egy hete nem tudtam átvenni az ajánlott küldeményemet, mivel a fővárosban dolgozom reggel fél héttől és csak délután öt felé érek haza. Mivel pénzküldeményről volt szó, nem szerettem volna, hogy visszaküldjék a feladónak. Ezért felhívtam a hivatalt. Ott mondták, hogy persze menjek csak be akár reggel hatra is, mivel a kézbesítők már bent vannak akkor. Így is történt, egyik nap bekopogtam hajnalban a mi kis Postánkra. Ott a hölgy kedvesen betessékelt, majd mondta, hogy kassza az csak nyolctól van. Kicsit elszontyolodtam, de ő ekkor elővette a saját pénztárcáját. Mondta, hogy tegnap megnézte mennyi pénz jött, ezért összeszedte otthon a pénzét, hogy ki tudja nekem adni. Mondjuk úgy, hogy nagyon nem kevés pénzről volt szó. Több tízezer forintról. De így megoldottuk. Olyan kellemetlen embernek éreztem magam. Lassan nem lehetek zsigerből tapír, hanem nekem is át kell változnom a fővárosi bunkóból, igazi kedves falusi gyerekké. Persze eszembe jut, hogy az voltam, csak a város lassan kiöli az emberből az alapvető és normális viselkedési formákat a rendes szociális érintkezéshez szükséges alapvető érzelmeket és észt. Szóval ez az én kis falum: Tordas.

Üdv,

Horváth Róbert"

Kiegészítésnek csak két dolog: a városban sem lesz feltétlenül és szükségszerűen tapír az ember. Ezt számos korábbi bejegyzés is megerősíti. A másik, hogy Tordas nagyon tudhat valamit, van ott állítólag egy félfülű láma is!

Én eddig azt hittem, hogy a "népszerű közösségépítő szolgáltatás" kizárólag teljesen blőd lánclevelek továbbítására, ingyen hirdetések közlésére, illetve a magukból hülyét csináló embereken való röhögésre szolgál. Éppen ezért nem is vagyok nagy iwiw-felhasználó, ez a lefutott a történet is csak most jutott el hozzám, egy kedves ismerősöm révén:

"Iwiwen kering, szerintem szimpi:

Helló, kérlek, írjátok ki az üzenőfalra minél többen, nem kamu, valóban én (Kovács Bálint) kérem, ma 2009. 09. 16-án. Találtam ma a Szentkirályi utcában, a Bródy sarkához közel az úttest közepén egy középfokú angol nyelvvizsga-bizonyítványt, Gál Tamás nevére, BME vizsga, 2002-es. Gál Tamás, keress meg, személyire visszaadom! Kovács Bálint, 0620 XXX XXXX

Kovács Bálint [Cibált Vánkos] :
Kérlek, aki kitette a nyelvvizsgabizonyítványos üzenetet, tegye ki ezt is: ma (2009. 09. 18.) reggel megtalált Gál Tamás, visszakapja a bizonyítványát. Köszönöm mindenkinek a segítséget, aki kitette, kérlek, terjesszétek, hogy már megvan, ne keringjen az üzenőfalon még három évig, adjuk át a helyet a szervkereskedelemnek meg a vérre váró kisgyerekeknek. Köszi, Kovács Bálint

Há' ennyi :)"

BÓNUSZ: alapvetően imádom a Magyar Narancsot, én onnan értesültem Schobert Norbert létezéséről, az első tévéműsoráról írt rettenetesen vicces kritika olvasásával (éééééés méééész, emlékszik még valaki?) Sosem gondoltam volna, hogy ugyanebben a rovatban (8 kis kritika) fogok szerepelni, azt meg végképp nem, hogy öt csillagból ötöt kapok. De most:

http://magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=19830

Külön érdekes, hogy a szerzőt ugyanúgy hívják, mint az iwiw-es bizonyítványmegtaláló srácot. Akárhogy van is, a Narancsnak és Kovács Bálintnak külön köszi!

Volt már történetünk pincérnőről, aki túl vastagnak találta a borravalót. Félreértésre gyanakodott, helyesen: visszaadta az elnézett tízezrest, így csillagos ötössel végzett a jófejség-vizsgán.

Jöttek akkor olyan hozzászólások, hogy az eset már nagyon régen volt, meg különben is, a szimpatikus felszolgáló hölgy valószínűleg UFO.

Ha ez így van - kétlem - akkor az idegenek átfogó támadást intéztek Budapest ellen, most már nemcsak csapos, hanem vendég képében is itt garázdálkodnak fővárosunk utcáin. Anna, a csaposlány is belefutott egy kisebb alien-kommandóba.

"Szia,

a szimpatikus pincérnőről szóló eset kapcsán jutott eszembe egy szimpatikus vendég történet.

1-2 hónapja történt, hogy egy srác a 3000 forintos számlájára 5000est adott, én pedig benéztem a címletet, és 10000ből adtam vissza. a fiatalok távoztak ,majd 10 perc múlva vissza is tértek, közölték hogy több pénzt kaptak, mint amennyit adtak nekem. én meg azt hittem, hogy lefejelem a pultot ekkora jófejség láttán. Ezúton is, mégegyer köszi nekik.

Anna"

De akkor mi van, ha mégsem földönkívüliek voltak?

Igen, én is utálom, ha az amúgy is szűk pesti járdáról biciklisek próbálnak leszorítani. Nem kedvelem, hogy sétálnék mondjuk a Lánchídon barátnőmmel beszélgetve, és percenként ugrálni kell, mert mögöttem jön a következő magyar Armstrong. A kedvencem nyilván nekem is az, amikor nem csenget, nem jelez, nem fékez, csak úgy kábéra próbál elférni köztem és a híd korlátja között, kicsit megsuhintva a kormánnyal a vesémet. Azt meg külön imádom, hogy ilyenkor persze félreugrok, a bicajos meg beletapos a pedálba és egy "köszbazmeg, bocsi" nélkül megy tovább.

Akkor is utálom ezt, ha én magam is sokat biciklizem a városban. Legalább akkora taplóság leszorítani a gyalogost a járdáról, mint csivavát szaratni a bicikliúton, igen.

De mi a fenét lehet akkor csinálni, ha - mint ahogy az barátnőmmel is történt -, hídkorlátra történő gyalogosfelkenés közben az áldozat eltüsszenti magát, mire egy jól hallható, kedves "egészségedre" a sárga trikó válasza? Erre most akkor anyázzon az ember felszabadultan? Szoruljon ökölbe az arca örömmel?

Hát ezt így nem lehet! Erre csak visszamosolyogni lehet, és azt mondani, hogy "köszönöm"!

Hát mi lesz így velünk, Margit híd népe?

Helyszín Budapest (ahol átlépik a földön fekvőt, stb.), az új Ráday, azaz a Krúdy Gyula utca a nyóckerben (ahol leszúrnak egy cigiért, stb.). Régen jártam arra, így meglepett tegnap este, hogy a Mikszáth Kálmán térre vezető részt a Horánszky utcai saroktól lezárta az (autóbuzi, korrupt, parkolótársaságos, stb.) önkormányzat, a macskaköves járdát pedig elfoglalták a kisebb nagyobb kocsmák asztalai. Így lett olyan "koraráday-s" a környék. Viszont nemcsak én, hanem egy villogó mentőautó sofőrje is meglepődött ezen, ami már egy középsúlyos infarktus esetén is igen kellemetlen bír lenni.

Először csak néztek ki a fejükből a kocsiban ülők, hogy nem lehet bemenni a tér felé. Nyilván siettek, mert nem sokáig hezitáltak, hanem elkezdtek menekülőútvonalat keresni. Hamar rájöttek, hogy nincs, így visszatértek, és az asztalok melletti szűk járda felé vették az irányt.

Az egyik helyen üldögélő társaság ekkor vette észre, hogy helyzet van. Az előttük lévő poharak mennyiségéből arra következtettem, hogy már nem szomjasak, ehhez képest elképesztő sebességgel felpattantak, és elkezdték elhúzgálni az útban lévő székeket és asztalokat. Parkolt egy robogó is a fal mellett, négyen-öten megfogták, és berakták az egyik nyitott kapun. Szakszerűen pakoltak, egy perc sem telt el, és a mentő már bent volt a téren.

Már nem voltam ott, és nem láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy utána az utat törő társaság tagjai tovább beszélgettek, sőt, néha fel is nevethettek, amivel megzavartak álmában egy két utcával arrébb lakó csincsillanyulat, mert ezek a szemét kocsmatöltelékek ilyenek, úgyhogy felakasztani őket egy csendrendeletre! Ugye?

Zimmer Feri, mi? Minden dupla áron, még a nagyobb boltokban is, mi? Lehúzós út menti árusok, vendéglátósok, mi?

Hát nem! Azért sem (csak) erről szól a Balaton! Krisztián küldött nekünk levelet:

Sziasztok!

Múlt héten barátnőmmel biciklizni voltunk a Balatonnál. Az északi
parton a bicikliút mellett egy kis műanyag széket tett ki a háza elé a
tulaj, benne egy kosár almával. Az almák mellett egy papír a következő
felirattal: "Bio alma. Ingyen (0 Ft)". Körülötte pedig sok-sok
köszönet az arra járó bringásoktól :)

Idegmérget kaphattak a BKV-sok, egyre többen kezdenek normálisan viselkedni. Vagy lehet, hogy egy másik kísérletnek esnek egyre többen áldozatul, és nemcsak a közösségi (régibeszélül: tömeg-) közlekedés üzembentartóit, hanem válogatás nélkül mindenkit fertőznek a "vegyük-észre-a-normális-embereket-is" fedőnevű anyaggal. Ha így van, Panzer nevű levélírónk megszívta!

Kedves Szimpatikus.blog.hu!

 

Vasárnapi történet. Egy műtét miatt már jó ideje elég nehezen, feltűnően bicegve tudok csak járni. Ma kora délután jöttem ki az Üllői úti metrómegállóból, és mivel nem voltam benne biztos, a körút vonalán éppen hová is esik, ahová mennem kellett, hát odabicegtem a mozgólépcső tetejénél lévő, falra kirakott térképhez.

 

Még oda sem értem a térképhez, már odaszólt az egyik, a mozgólépcső tetejénél posztoló fiatal BKV-s biztonsági őr, hogy segíthet-e valamiben.

 

Kedvesen, emberi hangon, mosolyogva.

 

Több ilyen kellene.
Köszönet neki ezúton is.

 

Üdv,
Panzer

Nagyon érdekes, hogy míg az angoloknak történelmükből adódóan a múlt század második felében már nem kellett olyan sokszor gyakorolniuk a tömeges sorbanállás művészetét, mégis jobban csinálják mint mi itt Közép Európában, ahol egy guriga sajt megszerzésének lehetősége még mindig beindítja az agy öntudatlan "húst-jegyre" elnevezésű területét.


Merthogy mindig van egy barom, akinek "mindjárt indul a vonata", aki szerint ő volt itt előbb, csak elment cigizni, aki letette a földre a bevásárlókosarát, hogy jelezze, csak a lisztet felejtette el. Volt egy tévés operatőrkollégám, aki minden hivatalos ügyét kamerával a kézben intézte, mert úgy szó nélkül előreengedték az összes hivatalban.


Illúzióm akkor sincs, ha éppen olyan helyen állok sorba, ahol nagyobb számban fordulnak elő a magukat értelmiségieknek tartó emberek. Kétségtelen előnye ezeknek az eseteknek az, hogy ők legalább nem magyarázkodnak. Kérdésre nem felelnek, megjegyzésekre nem reagálnak. Eléd állnak, és kész. Biztos azt gondolják, hogy több joguk van bejutni valahova, hiszen nem azért végeztek el két egyetemet.


Éppen ezért lepett meg egy embertársam viselkedése a Múzeumok Éjszakáján. A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumnál például jelentős sor alakult ki, Majd minden második ember fel is lökte kis híján a dísznek (?!) kiállított népviseletbe bújtatott ázsiai származású embert az ajtóban. Amikor a sorban előttem álló hölgy elkezdett integetni a tőlünk jóval hátrébb álló nagyobb társaságnak, meg voltam győződve arról, hogy az egyik kedvenc típusom, a száját idióta vigyorba merevítő, halkan sípoló, kezével heves hívómozdulatokat leadó "jófej" áll előttünk, aki a sort megfelezve maga elé enged egy fél várost.


Ebben az esetben viszont nem ez történt. Az ismerős felfedezésének öröme látszott az arcon, de ebből a mosolyból nem lett vigyor. A sor sem feleződött meg, mert a hölgy nem maga felé hívta a többieket, hanem mutogatással jelezte, hogy ő menne inkább arrafelé. Majd kiállt a sorból, és ahogy kultúremberhez illik, hátrament a barátaihoz.

Úgy látszik van remény?

A múltkor nem lépték át a részeget, hanem segítettek, nemrég pedig kockázatot is vállaltak egymásért a budapestiek ahelyett, hogy a fejüket félrefordítva, csukott szemmel az azonnali teleportációban kezdtek volna reménykedni. F. írt levelet a Szimpatikus blognak.

Kedves Szimpatikus Magyarok!

 

Két esetet szeretnék veletek megosztani, mindkettő metrón történt, és mindkettő a táskalopásról szól, vagyis inkább az azt követő eseményekről:

 

 

1.

Pár éve, szürke hétköznapjaim egyikén utaztam a kék metrón: reggel van, a többség álmos, bámészkodik, unatkozik, gondolatban talán éppen otthon fejezi be a kávéját. Egy nő ül az egyik sor szélén, az ajtó mellett, táskája pedig mellette. Nagyjából hasonlóan volt lélekben jelen, mint a fentiekben vázolt többség (köztük én is).

Az ajtók nyílnak, emberek tolonganak ki és be.. Az utolsó pillanatban kiugrik a szerelvényből egy férfi, kezében a nő táskájával. Rohanna vele tovább, de egy másik (jóval erősebbnek tűnő) férfi abban a pillanatban kikapja a kezéből, és beordít a nőnek, hogy várja őt az állomáson, jöjjön vissza. A nő csupán ekkor észlelte, hogy nincs nála a táska.

Az ajtók záródnak.

 

 

2.

Tegnap egy barátommal szálltunk ki a Blahán a metróból, amikor jóval előttünk meglöknek egy lányt, aki pedig sikítozni kezd: "Segítség! A táskám! Tolvaj! Fogják meg, tolvaj!"

Továbbmegyünk, a lány szalad vissza a kocsiba, vállán a táskával: ezt a részt nem értettem, főként, mert úgy tűnt, mintha a táska oldalzsebe nyitva lett volna (persze, tévedhetek). 

Továbbhaladva látjuk, hogy mozgólépcső előtt, a fal mellett egy srác egyik kezével tartja a tolvaj hátratekert karját, a másikkal pedig a zsebeiben kutat. Néhány ember áll körülöttük, de a srác egyedül végzi a piszkos munkát. Érdekes volt, hősünk legalább egy fél fejjel alacsonyabb volt (persze, azért nem kötnék bele éjszaka =) ), de nagyon úgy tűnt, hogy elbír a tetten érttel (feltételezem, ebben az őket körülvevő kisebb tömeg is szerepet játszott), sőt, az még erőltetett ártatlan arckifejezéssel magyarázkodni is kezdett, hogy nem sikerült semmit sem szereznie a lánytól.

Végtelen sorok az egyetlen működő pénztárnál, unott pofát vágva pittyegtető műkörmös csajszi, vita, hogy a polcon nem az az ár volt kiírva, amit a gép most mutat,

HELYETT

Andris epigrammai tömörségű levele:

Tegnap plüsszarvassal voltam az GRoby-ban, s a boltoslány mindkettőnknek köszönt - sziasztok.

FRISSÍTVE: Andris újabb levelében reagált a Szimpatikus blogról a Magyar Narancsban megjelent cikkre:

"Szia!
http://magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=19830
Ha már ilyen híres lett Szarvi, a szarvasom, küldök róla képet.
Kicserélet az illusztrációt? Nagyon örülne neki.
Üdv,
Andris

A városi biciklizésnek egyelőre van egy ilyen mozgalmi jellege, kétségtelen. Márpedig ha az ember úgy hiszi magáról, hogy nemes, magasabb rendű cél érdekében cselekszik - jelen esetben a biciklis a tiszta levegőjű város megteremtéséért -, könnyen elkezd az élet apróbb területein is normálisan viselkedni. Ez idáig okés, de azért egy vonaton hallott sztorin még én is meglepődtem.

A történet elmesélőjét csak nemrég óta ismerem, igazából nem is hozzám beszélt, hanem barátnőmhöz. Múlt héten esett meg vele, hogy korábban kapott nyereménybiciklijének alkatrészei bizony nem bírták a rendeltetésszerű használat megpróbáltatásait, és egy-két kilométer után szépen sorban elkezdtek menet közben tönkremenni. A gond ezzel csak az volt, hogy a lány még elég messze kavargott otthonától, kilazult hátsó kerékkel, elgörbült kormánnyal pedig nem annyira buli a bicajozás.

Valahogy elevickélt Budára, az albérletéhez legközelebb eső bicajboltba. Ott a szervízes nagy nyilvánosság előtt közölte vele, hogy a kerékpárja nem igazán alkalmas a közlekedésre. A válasz egyszerű volt, és csak a tényekre koncentrált: újra nincs pénz, valahogy rakják rendbe ezt, a többivel meg ne foglalkozzanak. Rontott a helyzeten, hogy valaki egy majd kétszázezer forintos bringát vásárolt éppen.

Egy hét múlva a megbeszéltek szerint visszament a roncsnak titulált járműért, a korábbi események miatt nem éppen jó kedvvel. Most is sokan voltak előtte a sorban, ráadásul megint drága brinyót vett valaki. Akkor pedig végképp kezdett elszakadni a cérna, mikor hátrahívták a raktárba. A boltos ugyanis újra elkezdte: szar a bicaj, nem érdemes vele a sarokig sem elgurulni, satöbbi.

Az eladó viszont ekkor egy váratlan fordulattal megkérdezte ismerősömtől: emlékszik-e arra a srácra, aki a múltkor azt a drága, kétszázezres gépet vette. Merthogy, ő behozta a régi, használt, de jó állapotban lévő bringáját. Méghozzá azzal a feltétellel, hogy csak annak a csajnak adhatják oda, csakis ingyen, aki a múltkor leadta javításra azt az életveszélyes műcangát. Azaz pont neki. Egy aluvázas régi montit. Csak úgy.

És végül még az ismerős régi, nem túl megbízható bicaja sem a szeméthalmot gazdagítja majd: a boltban azt mondták neki, hogy helyrepofozzák, kicserélik a veszélyes alkatrészeket megbízhatóbbakra, és elviszik egy gyerektáborba, ahol utcai közlekedésben nem, de a tábor területén játékhoz használhatják majd a gyerekek.

Önvallomással kell kezdenem: nem vagyok álnaiv, a világra folyton bután vigyorgó pozitívenergia-fundamentalista. ezért nyitottam magamnak egy virtuális dühöngőt is, hogy a balansz rendben legyen, egyszerre legyenek megírva a hülyék (a panellakó fajtából) meg a szimpatikusak (mindenki). Minimális tudathasadás, szerintem belefér. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a két blog majd összeér, és a "mocsokból" fogok történeteket átmenteni ide. Pedig ugye nem elképzelhetetlen.

Szóval, nem túl szimpatikus módon, viszont sajátos, kevéssé szerethető humorral fanyalogtam egy sort a panelblogon, hogy a kukások szemetek, mert hétvégén felébresztenek. Erre - érthető módon - érkezett egy lecseszős komment:

A Lesből Támadó Ruhaszárítókötél  2009.05.19. 14:42:44

A szolnoki kukásokkal nincs baj, sőt egyikőjük mindig integet is a kisgyerekeknek, akik lenyűgözve figyelik a kukásautó munkáját.

Azért a pénzért, ilyen meló mellett valakinek még erre is legyen ideje, ereje, kedve. RESPECT!

Az meg, hogy hétvégén hangosabb lenne??? Te komolyan gondolog ezt, hogy van egy külön program a hétvégi műszaknak, amit külön tréningen sajátítanak el??? Esetleg szerinted vizsgát is tesznek "hangosgörgetésből", meg "ütemre szavalásból"?

Nem vagy te normális, attól tartok...

A kritikát bírom, ezért felvettem a kapcsolatot a kommentelővel, hogy fejtené ki egy kicsit bővebben a történetet nekem. Túl sokat nem tett hozzá, de azért jó volt olvasni, hogy

Az integető kukásnak év végén majd veszek egy üveg italt, vagy valami hasonlót, és egyszer odaadom neki. A szimpatikus blogot nem valószínű, hogy olvassa, de az elismerés úgy gondolom, őt illeti.

Azért ez így rendben van, nem?

A forradalomnak bizonyára van sokféle tudományos definíciója, én most hirtelen a sajátomat mondanám: forradalom akkor következik be, amikor egymás számára teljesen ismeretlen emberek kezdenek irracionális, a saját pillanatnyi érdekeikkel ellentétes, ráadásul érthetetlen módon hasznos dolgot művelni.

Tamás leveléből egyértelműen látszik, hogy tegnap egy viharos gyorsaságú forradalom zajlott a budapesti Komjádi uszoda és a Margit híd között közlekedő BKV-buszon, amelynek hullámai átcsaptak a közelben járó villamosra is.

Kedves Sz.M. blog!

Tegnap (május 05-én) egy nagyon kedves és szimpatikus esetnek voltam szemtanúja. Helyszín: 86-os busz, Komjádi uszoda és Margit híd megállók közti szakaszon.
Esemény: egy kedves közékorú hölgy szált föl a busz közepén, kezében jegy, szemében a vágy, hogy kezeltetné. Masina kb. 4-5 méterre, de a busz tömve volt, szóval mission impossible. Erre megkérte a mellette lévö hölgyet, hogy adja tovább. A hölgy tovább adta, a következő szintén. A 4. ember aki közvetlenül a gép mellett állt, kezelte  és vissza indította a jegyet. A legjobb az volt, hogy mindenki örült az egész helyzetnek. Nyílván bárki tovább adta volna, de 1. ilyet még nem láttam, 2. a busznak azon a részén hirtelen mindeki mosolygott ezt látva. Ez tök jó.

 

Ráadás, Margit hídnál leszáltam, 4-6-ra fölszálltam. A villamos már elindult, de hírtelen lassított, és kinyílt az első ajtó, és anyuka az utóddal fölszállt megköszönte és mentünk tovább. ( az elégedetlenkedőknek mondom, hogy nem az történ, hogy nem zárt be a hölgy orra előtt az ajtót, hanem mikor már indultunk, akkor értek föl a lépcsőn)

A következmények egyelőre beláthatatlanok. Embereket látunk, akik ahelyett, hogy örülnének, mert a tömeg miatt nem kell jegyet lyukasztani, ráadásul egy villamosvezetőt is, aki nem gyorsít kéjes örömmel egy futó anyuka láttán. Az események olyan lavinát indítottak el máris, aminek következményeként legalább öt percre egy működő ország állampolgárainak érezhették magukat a résztvevők és a szemtanúk. Ha sok ilyen történik, az földcsuszamlásszerű változásokat indíthat el, alapjaiban rengetve meg a hülyeség, cinizmus és harag következményeire épített iparágak helyzetét hazánkban. A Szimpatikus blog mindent elkövet, hogy ujjlenyomatot hagyjon az események ütőerén (jujj). Hamarosan újabb híradással jelentkezünk a frontvonalból!

Szerintem a Szimpatikus blog ír utoljára a tavaszi Critical Mass felvonulásokról, de csak tegnap előtt, böngészgetés közben bukkantam rá a Délmagyar Online című csongrád megyei hírportálon a következőre:

Az est legkiemelkedőbb pillanata a bicikliemelgető emberek tömege volt a belvárosi hídon, olyan fél tíz magasságában. Egy szolidáris autós keresztbe elállta az Újszegedről a híd irányába haladó sávot, így biztonságosan feljuthatott mindenki.

A legutóbbi szegedi CM hétköznap (április 22-én, szerdán) volt, ráadásul hasonlóan az ugyanekkor megtartott, rendőri intézkedéseket kiváltó budapesti eseményhez szintén nem volt bejelentve a hatóságnál.

Ilyen körülmények között az autós viselkedése szinte hihetetlen, úgyhogy egy kis részletesebb tájékoztatásért megkerestem a cikk szerzőjét, aki ezt írta levelemre:

A menettől kicsit visszább volt, ott azon a részen, ahol betonszigetek közé vezetik a híd irányába tartó autókat, én pedig maradtam a menetben. Nem tudom, hogy ki volt, vagy miért, annyit tudok, h fekete autó volt ilyen kisebb, családi... Sajna nem értek hozzájuk, bunkó biciklista vagyok.
Bizonyosan segítőkész típus volt, mert ha csak nem akart volna belénk hajtani, ahhoz elég, ha egyszerűen megáll, nem kell a sávban keresztbefordulni.
Hogy mi volt a célja... azt én nem tudom, de szerintem csak aggódott a tömegért, nehogy belénk hajtson valami idióta.

És, hogy ne csak az autósok tűnjenek szimpatikusnak, hanem a bejelentés nélkül, orvul egy irányba kerekező biciklisek is, idéznék még egy mondatot a cikkből:

Természetesen akadt néhány türelmetlenebb autós is, akinek problémát jelentett 3-4 percet várni a tömegre, de őket általában elengedték a biciklisek. Voltak szabálytalanul közlekedő kerékpárosok is, de őket a tömeg, ha nem is vetette ki magából, de igyekezett szóban megrendszabályozni, több-kevesebb sikerrel.

A sok szegedi napfénynek jó hatása lehet a rendőrökre is, mert még este sem idegesek. Idézet E!-nek a Délmagyar cikkéhez fűzött hozzászólásából:

2. E! 2009.04.23. 21:21

a menet elhalad pár rendőrautó és a rendőrség előtt is. A rend őrei nem foglalkoztak a kerékpárosokkal, lévén azok ki voltak világítva, nem tartották fel a nem létező forglamat és megálltak a pirosnál.

 

Nem történt biciklisverés, autórongálás, de még egy nyomorult igazoltatás se. Ezek a szegediek hogy merészelnek ennyire jófejek lenni?

Orkok, trollok, rablók, tolvajok, garázdák és súlyos testi sértők. Mindenekelőtt emberi tulajdonságok nélkül, állati szinten vergődő ösztönlények. Ők a BKV ellenőrök - vagy biztonsági szolgálat, vagy mit tudom én, kék az egyenruhájuk, van amelyiken ott a karszalag, van amelyiken nincs. Annyi gyűlölet árad feléjük nap mint nap, hogy ha én jogvédő lennék, simán elgondolkodnék ellenőrügyi munkacsoport létrehozásán. Ha meg már létrejött a munkacsoport, olyan eseteket gyűjtögetnék, mint amit tegnap láttam a Gyöngyösi utcai metrómegállónál.

Munkából hazafelé mentem, a bejáratnál velem együtt megjelent egy fiatal anyuka, oldalán egy darab nagymamával, a hátán egy darab babával, egy másikkal pedig a kocsiban, amit tolt. A környéken lakhat, mert meglátva a bejáratnál álldogáló BKV-alkalmazottakat, kiszakadt belőle a sóhaj, hogy azon a helyen nem is szoktak ellenőrizni.Majd engedelmesen elkezdte keresgélni az oldalán fityegő táskában a bérletet.

Ekkor az egyik BKV-s (aki szegény valóban elég lehangolóan nézett ki, kannásborbarázdák az arcon, nikotinsárga bajusz, vizenyős tekintet és bizonytalan járás jellemezte) odalépett hozzá, és kedvesen próbált megszólalni.

A durva az, hogy sikerült is neki. Jó, a hangja olyan volt, mintha egy kikötött kuvasz rozsdás lánca csörrent volna meg a torkában, de az anyuka arcán megenyhültek a barázdák, mikor meghallotta a "jöjjenek, jöjjenek" felszólítást.

Az ellenőr rendes volt.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy miután kiálltak a huzatból, anyuka megkereste a bérletét, odaadta nagymamának, aki készséggel visszavitte utólagos bemutatásra. Igen, valóban, bármilyen hihetetlen, mindenki tök normálisan tudott viselkedni egy metróalagútban. Én is ritkán látok ilyet.

Az embernek mindig az az érzése, hogy a legtöbb virágboltban csak a fonnyadt példányokat akarják rásózni, ha egy pici határozatlanság is tükröződik a viselkedésében. Kár lenne viszont, ha előítéleteink rabjává válnánk. N. ugyanis már találkozott olyan virágboltossal, aki nem volt smucig. Innentől kezdve nem mondhatjuk, hogy minden virágboltos smucig, sőt - mivel idevágó kutatásaink sincsenek -, azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a virágboltosok többsége smucig lenne. Az egyetlen, amit teljes meggyőződéssel ismételgethetünk: nincs olyan, hogy virágboltos smucigság!

Szia!

Rég volt poszt, gondoltam írok! A múltkor az Oktogonon a Burger King melletti virágboltban volt velem nagyon rendes az eladó. Vasárnap este, zárás körül érkeztem, pont barátnőmhöz mentem, összekaptunk valamin, de telefonon már kibékültünk, gondoltam viszek Neki virágot. Kedvenc színe a sárga, így egyből egy ilyen virágra mutattam. Én nem vettem észre semmi különöset, de az eladó kivette, megnézte, aztán kis szünet után azt mondta, hogy válasszak inkább másikat, mert ez már nem friss. Eléggé meglepődtem, és megkérdeztem, hogy ő melyiket ajánlja. Rámutatott egy lilára, mert szerinte az nagyon aranyos. Ami fura, hogy olcsóbb is volt, mint amit én eredetileg választottam volna. És végül tényleg nem volt baj, hogy nem sárga!

Üdv: N.

Nem mindegy, hogy indul a nap. Ha az ember fiatal, és egy szupermarketben dolgozik eladóként egy olyan országban, ahol mostanában mindenki annyira ideges, hogy 10 deka párizsit sem tud normálisan kérni, nos akkor valószínűleg minden nap rosszul indul. Éppen ezért képedtem el ma a Wesselényi utca és a Körút sarkán található nagy élelmiszerboltban.

A pékáru pultnál álltam reggel háromnegyed hétkor, félig még én is aludtam, láthatóan az eladólány is. Kértem három sajtos pogácsát. Helyben sütik, a korai órákban gondolom jól fogy. A pultban volt még néhány darab, nem néztek ki azok sem rosszul. A lány mögött viszont volt egy kerekes állvány, azon illatoztak a  legfrissebbek. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkérem az eladót, inkább az állványról szedjen nekem, de abban a szúrásban meg is gondoltam magam: nem szívesen vitatkoznék, ha esetleg ugráltatásnak veszi, nyolc előtt nem vagyok fogyasztóvédő hangulatban.

De nem kellett szólni. Vagy kiszúrta, hogy a gőzölgő pogácsa felé kacsintgatok, vagy egyszerűen arra gondolt, hogy az langyosan finomabb, biztos nekem is ízlene. A lényeg, hogy szó nélkül hátrament az állványhoz, és belepakolt hármat a papírzacskóba.

Megköszöntem, rámosolyogtam. Visszamosolygott. Szerintem mindkettőnk napja jól indult.

A galambszar vicces dolog, főleg ha az, akit leszart a madár, jó sokáig nem veszi észre a kínos tényt. Körülbelül 10 éves korig nevet is az ember ezen, anyuka meg vagy neveli, vagy nem. Ha nem, vagy csak sikertelenül, akkor a gyerekből suttyó felnőtt lesz, aki még harminc évesen is képes oldalbabökni a haverját, hogy "nézmá', degáz, szaros a kabátja, muhaha". Ha viszont a nevelés sikerrel jár, akkor néha érezheti azt is, milyen, ha valaki hálásan köszönetet mond. Mint ebben a történetben:

Szia!

Nemrég láttam a blogot az Indexen, örülök, hogy lehet olvasni ilyen emberekről is. Én egy régebbi esetet osztanék meg veled.

A munkahelyemről mentem éppen ebédelni, amikor a Gerlóczy utcában nedvességet éreztem a fejemen. Gyorsan és mérgesen felnéztem a házra, mert azt hittem, hogy egy öregasszony locsolta a virágait figyelmetlenül, és én is kaptam a fejemre. Reflexből nyúltam a hajamhoz is, ekkor hallottam, ahogy két lány egyszerre kiált fel mögöttem: NE!!!

Kicsit megijedtem, odaszaladtak hozzám, nem nagyon tudtam mire vélni a dolgot, de mikor az egyik kezében megláttam a zsebkendőt, leesett miről van szó. Nincs mese, leszart egy galamb.

Zavarba jöttem, elrebegtem valami köszönetfélét, és el akartam venni a zsebkendőt, de nem hagyták. Azt mondták, hogy ha megengedem, ők majd letörlik, mert jobban látják, én biztos csak belenyúlnék. Furcsa sziutáció volt, de beláttam, hogy igazuk van. Közben oldódott a zavar is, végül jót nevettünk azon, hogy mennyire utáljuk a galambokat :-)

Ennyi csak, elköszöntek, de nekem feldobta a napom, hogy milyen rendesek voltak! Ha gondolod, rakd fel a blogra, bár a nevüket nem kérdeztem, így nem tudom nekik ilyen formában hálásan megköszönni a segítséget, és a délutáni jókedvet :-)

Üdv:

Hóha

Annak ellenére, hogy Hawking nagyjából visszavonta, úgy tűnik mégis lehet valami a párhuzamos univerzumok és féregjáratok elméletében. Mivel mással lehetne magyarázni, hogy az egyébként nem túl bizalomgerjesztő Podmaniczky utca és a Teréz körút sarka alig két héten belül kétszer telik meg szimpatikus magyarokkal?

Az első esetet saját szememmel láttam. A Podmaniczky utca belső, Bajcsy-Zsilinszky út felőli oldalán, a saroktól nem messze van egy non-stop bolt, ahonnan kitámolyogva irtózatosat esett egy részeg. A piásüvegek összetörtek, emberünk artikulálatlanul hörgött kigombolt kabátjában hemperegve a nedves betonon. Este hat óra körül volt, én munkából tartottam hazafelé, kissé váratlanul ért a látvány. Alig öt méterre a részegtől, a zebra előtt álldogáltam a tömegben, és eltelt az a kínos fél perc, amikor mindenki arra vár, hogy majdcsak megoldódik magától a helyzet. Itt viszont már látszott, hogy nem fog.

Épp elkezdtem magamban káromkodni, hogy megint én leszek a balek, akinek fél órát kell szobrozni a felültetett, járásképtelenül részeg ember mellett mentőre várva, mert persze ebben a rohadt városban mindenki lépi át ezt a szerencsétlent, mikor mögülem két fiatal srác indult el az öreg felé. Utánuk barátnőik. A két fiú lehajolt, a hóna alá nyúlt az egyébként önhibájából bajba jutottnak, az egyik lány vette elő a telefonját, a másik meg kérdezgette, hogy fáj-e valamije. A lámpa zöldre váltott, én elindultam a tömeggel, szóval nem tudom végül mire jutott a két szimpatikus pár. Aztán hazaérve kicsit lehülyéztem magamat.

Most meg mit találok az Indexen? Hát ezt:

Ugyanaz a kereszteződés. Kezdek gyanakodni: mi tesz működővé egy lepukkant átjáróháznak beillő végállomás-közeli pár négyzetmétert egy működésképtelen ország működésképtelen fővárosában? Biztos véletlen ez, hogy a szimpatikus embereknek épp arra van dolguk mostanában? Vagy a féregjáratok?

A BKV Figyelőre érkezett egy olyan sztori, hogy a buszsofőr egy zebrán áthaladni kívánó vak emberen segített. Köztünk élnek tehát a szimpatikus BKV-sok is, jó ha észrevesszük őket!